A nagy kulturális változások sorában elsőként jelenik meg
az epizodikus korszak. Ami 5 millió évvel ezelőttre tehető. Ebben az időszakban
még nem volt tudásszerveződés.
Az epizodikus emlékezet jellemzői:
Szoros interakcióban áll más agyi és viselkedéses rendszerekkel (nyelv, érzelmek, hangulatok).
Szoros interakcióban áll más agyi és viselkedéses rendszerekkel (nyelv, érzelmek, hangulatok).
Múltbeli eseményekre való visszaemlékezés.
Az emlékezet egyedi formája, amely az előhívás alatt a
múltra irányul („mentális időutazás”).
Az információ kódolása az epizodikus emlékezetben csak a
szemantikus emlékezeten keresztül lehetséges.
Az epizodikus emlékezet később jelent meg az ember
fejlődésében.
Az epizodikus emlékezet sebezhetőbb, az agy sérüléseire
érzékenyebb, valamint a kor előrehaladtával romlik.
Erősen hívóinger-érzékeny.
Ezután következett a mimetikus korszak. A mimetikus
kultúra, amely mitegy másfél millió évvel ezelőtt, a mai értelemben vett
természetes nyelvet jóval megelőzve jött létre. A saját testtel való szándékos
reprezentáció világa szándékos, nyitott rendszert képez, közlési szándékú, tárgyakra
utal és belülről előhívható reprezentációkat használ. A mimetikus kultúrában
előtérbe kerül a szociális játékrendszer, megjelennek a szervezett „oktatási
formák”, a közös vadászat lehetősége és a koordinációban való újítás is. A
mimetikus kutúra lassan változik és fejlődik, mivel tartalmait az epizodikus
ismeretek és az éppen átélt események képezik.
A természetes nyelv kiinduló funkciója az elbeszélő
világ, ezért beszél Donald mitiks reprezentációjáról, mint a természetes nyelv elsődleges funkciójáról. A természetes nyelv
az események értelmezésének és a hagyomány átadásának, illetve mítoszok
kreálásának különleges eszköze lett volna. Elsődleges funkciója elbeszélő,
narratív jellegű: a velünk történt eseményeket elbeszélésekké, s ezzel közössé tesszük,
az elbeszélések pedig majd a csoport életére és a csoport sajátosságára
vonatkozó mítoszokká válnak. Szervezetileg óriási változást jelent Donald
szerint a mintegy tízezer évvel ezelőtt elkezdődött váltás az írott nyelv
irányába. Az írott nyelv emlékezeti folyamataink alapvetően megváltozott
szerveződését eredményezi, a belső emlékezetet kiegészíti egy külső, testen
kívüli emlékezeti rendszer, amelyre állandóan vonatkoztatva, felfrissíthetjük
tudásunkat. Az írással jelenik meg a tőlünk elválasztott objektív tudás
eszménye és az a gyakorlat, amelyben állandóan felfrissíthetjük az
emlékezetünkben lévő dolgokat, ami már a modern kultúra jellemzője. Valamint,
hogy létrejöhet így a rögzített tudás.
A következő kulturális változás amikor megjelent a
hálózati tudás, a benne élő ember pedig a homo interneticus. Nagy szerep jut a
tudásszerveződésben az elektronikus kommunikációnak.
A homo sapiens
különböző fajtái – mint homo ludens (játszó), homo oralis (beszélő), homo
literalis (olvasó), homo typographicus (könyvnyomtató) – után a legutóbbi
századvégen megjelent a homo interneticus: az internetet
kommunikációs célokra használó ember. Nyomtatott könyv helyett inkább
elektronikus könyvet olvas, amelyet nemcsak lapozni lehet, hanem előre bejelölt
hivatkozások segítségével a megszokottól eltérően helyről helyre ugorva. Írott,
szépen megszerkesztett levél helyett elektronikus üzeneteket küld és kap, tele
rövidítésekkel. Közérdekű és teljesen
érdektelen információkkal, álló és mozgó képekkel, esetleg hangokkal is
teletűzdelt honlapokat készít, amelyeket bárki megnézhet a világ bármely táján.
A homo interneticusnak mindig új információra van szüksége, ezért állandóan
pásztázza az internetet. Amikor a beszélő ember átvedlett olvasó emberré, attól
még nem szűnt meg beszélni. Amikor könyvet kezdett nyomtatni, ez csak részben
befolyásolta abban, hogy kevesebbet írjon. A homo interneticus sem fog megszűnni nyomtatott könyvet olvasni.
Csakhogy az internethasználat átformálja a gondolkodását, a viselkedését, a
szokásait.
Hatékonyabban fog dolgozni? Minden bizonnyal.
Tájékozottabb lesz? Ebben biztosak lehetünk. Jobb ember lesz? Ebben csak reménykedhetünk!
A behaviorizmus a
19. század végi funkcionalizmusból bontakozott ki: középpontjában a klasszikus
és operáns kondicionálás áll. A tanulás ismétlésre és megerősítésre épül: a
pedagógia az inger‐válasz reakciókörök
megerősítésére épít. A tanár átadja a tananyagot, a tanuló bebiflázza azt, majd
adott forgatókönyv mentén felmondja, leírja a megtanultakat. Az órán
elhangzott, hogy a viselkedésváltozás külső hatásokkal érik el. Mennyire lesz
tartós ez a viselkedésváltozás? És ha már nem áll fenn az „ellenőrzés” mennyire
fog ez a viselkedés jellemzővé válni, vagyis ha nem áll kapcsolatban avval a
környezeti hatással, akkor mennyire fogja azt a viselkedést tanúsítani, amit
elvártak tőle? Mennyire lesz tartós az elsajátított viselkedés?
A konstruktivista
szemlélet szerint a tanulás értelem‐teremtő
tevékenység, a jelenségekbe mi magyarázzuk bele a jelentést. Ezen álláspont
képviselői szerint a tudás nem egy megszerezhető tudatállapot, hanem egy belső
kreatív folyamat eredménye. A konstruktivista megközelítés erősen pszichológiai
indíttatású, a legtöbb alternatív pedagógiai irányvonal nagyban támaszkodik rá.
A frontális oktatási technikák helyett a tanulásra való motivációra
összpontosít. A tudás nem átadható, következésképpen a tanár feladata nem az,
hogy az ismereteket átgyömöszölje a nebulók fejébe; ehelyett érdemes a kreatív,
gondolatgazdag légkör létrehozására és fenntartására összpontosítani.
Minden korszellemnek megvan a maga pedagógiája, tudásalapú
társadalomé a konnektivizmus. A konnektivizmus a tudásszervezés új paradigmája,
mely alapján kompetenciáinkat a
kapcsolatok felépítésével szerezzük.
Kulcsár Zsolt kijelentése elhamarkodott volt? Mivel az órán elhangzott, hogy az
e-learning még nem számít paradigmaváltásnak.
A közös tudáskonstruálás során létrejön a közösség tudás.
Viszont megint felvetődik bennem a kérdés mi számít tudásnak. És mi a különbség
ismeret és tudás között? A közösségi tudás révén az egyén is gazdagabb lesz.
Erre volt példa a céges képzések, ahol a hálózati alapon lehet megszervezni a
tudásmegosztást és létrehozást. Mindenki belerakhatja, ami a sajátja és az új
dolgokat kiveheti. Ha a konstruktivizmus alapján gondolkodunk és azt vesszük
alapul, hogy a dolgokról mindenki másképp gondolkodik és másképp épül be a
korábbi tudásához, akkor lehet, hogy nem is tudja beépíteni azokat a tudásokat,
amik létrejönnek vagy csak egy részét. Habár lehet, hogy nem szerencsés ez
alapján megítélni a tudásmegosztást és a közösségi tudást. Viszont az előnye
lehet, hogy ha ez megvalósul az életben, akkor a tudás forrása nem csupán egy
oktató lehet vagy egy oktatási intézmény, ami által nem lesz annyira merev a
tanulási folyamat. Sokkal motiváltabbak lehetnek az egyének. Mennyire számít
az, hogy ki mennyit tesz bele? Hiszen egy adott témában nem lehet mindenki
ugyanannyira tájékozott. Vagy lehet olyanok a tudáskonstruálás folyamatában,
akik csak beszívják a tudást és kevésbé aktívak a tudáskonstruálásban. Megint
az jut eszembe, hogy mennyire lehet egyenértékű tudásnak tekinteni arra, amit
különböző előzetes tudással rendelkezők osztanak meg a saját tapasztalataikból
következően? Ha a konstruktivista csoportra gondolok, és arra, hogy szabályozva
van, hogy hány karakterszámúnak kell lennie a bogbejegyzéseknek, akkor van
valami minimális követelmény, annak a tudásnak, amit megosztunk. De ettől lesz
tudás, amit létrehozunk?
Az informális tanulás és a nem formális tanulás
elismerésének elismerése nehézségekbe ütközik. Főleg a támogatási rendszerek
miatt. Hiszen az egyetemeknek az éri meg, hogy minél több ember járjon minél
több órára. Habár lehetnének alternatív megoldási módok. Például ha egy óráról
felmentést kap az egyén, akkor megoldás lehetne, ha az adott tanárnak egy másik
órájára járhatna be. Hiszen ezáltal a tanár se esne el diákoktól, csupán egy
másik órájára járna be. Az Eudpai Uniós dokumentumok is kihangsúlyozzák az
informális tanulás jelentőségét és figyelembe vételét, habár úgy érzem,
Magyarország lemaradásban van ezen a téren. Külföldön több rendszer irányul az
előzetes tudás mérésére. Emellett Magyarországon még mindig azon van a
hangsúly, hogy az egyén milyen végzettséggel rendelkezik (papírral). Emiatt
kevésbé válik jelentőssé az informális és nem formális tanulás. Esetleg az is
közbe játszat, hogy bizalmatlanok az egyetemek a máshonnan szerzett tudással
szemben? Monopol helyzetűkből adódóan azt gondolhatják, hogy a tudásnak ők
lehetnek az egyedüli forrása, habár ez a feltételezésük nem helytálló, ettől
tűnhet az oktatás merevnek. Nem becsülik meg a más forrásból származó tudást.
Viszont sokkal több értékkel bírhat egy olyan tudás, ami a gyakorlatban is már
bevált és helyt állt vele az egyén.
Órán említés történt az LMS és LCMS rendszerektől, mivel nem nagyon tudtam miről van szó, ezért utánanéztem és Kulcsár Zsolt Az integratív e-learning felé című tanulmányában olvastam róla bővebben.
Az LMS helye az
e-learningben:
Nem kedvelem az LMS‐t.
Annak ellenére, hogy kifejezetten antipatikus a virtuális oktatási környezet
fogalma számomra, úgy gondolom, hogy számos kontextusban mégiscsak van létjogosultsága.
Az élő intézményesített oktatáshoz
hasonlatosan az LMS szemléletmódja is elsősorban az alap és középszintű tudás elsajátítását hivatott
elősegíteni. Sem az egyetemi oktatás, sem a keretrendszer nem termel ki
önálló, magas tudással bíró szakembereket. De nem is ez a dolguk: az alapok
lefektetésében azonban tényleg segítséget nyújthat.
Jól bevett üzleti hozzáállás a „keretrendszert szerezzünk be, tananyag majd akad” elve.
Meglátásom szerint fordítva érdemes gondolkodni, ha
mindenképpen ragaszkodunk a hagyományos e‐learning
üzleti tervhez: a tananyagra kell
költeni, keretrendszer majd akad!
Nem a környezetre, hanem a tartalomra kell helyezni a
hangsúlyt! Ma már túlvagyunk a környezetépítő hullámon: az internet által
nyújtott lehetőségek rendkívül gazdag spektrumon mozognak már, az open source
keretrendszerek megjelenésével pedig feleslegessé válik a méregdrága
keretrendszerekre költeni.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése