Esélyegyenlő(tlen)ség az információs társadalomban

Az esélyegyenlőséggel kapcsolatban számomra a legnehezebb és leginkább vitatott kérdésnek gondolom a szegregáció-integráció kérdését. Azért is merül fel bennem, mert a BA szakon több tantárgyam során is felmerült a hátrányos helyzetűek lehetőségei és integrálása a társadalomba. A másik indoka lehet, hogy a közelünkben két „sárga iskola” is van. Az egyik egy olyan általános iskola, ahol speciális igényű tanulókat is fogadnak. Ettől az iskolától 200 méterre van egy olyan iskola, ahol az értelmi fogyatékos tanulókkal foglalkoznak. Azért használtam a sárga iskola jelzőt, mert ennek pejoratív jelentése van, pedig egy szín nem jelképezheti az ott folyó tevékenységet. Emellett az egyik „sárga” iskolába ugyanúgy járnak épp diákok is.

Az integráció a szakemberek, pedagógusok és szülők véleményét napjainkban talán leginkább megosztó téma. A szegregációtól az integrációig lassú, fokozatos szemléletváltásra, módszertani megújulásra van szükség. A szemléletváltás a törvényekben már követhető, ezt azonban csak lassan tudja a közvélemény elfogadni. A gyakorlatban sokféle akadályra hivatkozunk, kifogások, magyarázatok, ellenérvek sora hallható nap mint nap: hiányoznak az iskolákból a speciális eszközök, a pedagógusok pedig túl nagy tehernek érzik azt, ha osztályukba bekerül 4-5 (ez ma egyáltalán nem ritka) eltérő bánásmódot igénylő tanuló. Gyakran előfordul, hogy a szülők is tiltakoznak az integrált nevelés ellen, s kérik, hogy gyermekük speciális intézményben vagy az elkülönített tagozaton tanulhasson. Erről az jut eszembe, hogy ha az osztályban van 20 diák, és tételezzük fel, mind „normális”, őket se lehet egyformán kezelni. Köztük is lesz olyan esetleg, aki megzavarhatja az órát, csak nem éppen a képességei miatt, hanem a viselkedése miatt. Emellett egy pedagógus feladata mennyivel könnyebb, ha csak speciális igényű diákok kerülnek bele. Természetesen ebben az esetben sokkal alacsonyabb a létszám. Viszont ha csak azt mondjuk, hogy egy osztályba 4-5 autista kerül, mindegyiket másképp kell kezelni. Hiszen ők sem egyformák, hiába ugyanazzal a „jellemzőkkel” rendelkeznek.

Az integráció szó a Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint “különálló részek valamely nagyobb egészbe, egységbe való beilleszkedését, beolvadását, egységesülését“ jelenti. Evans és munkatársai (1996) megfogalmazásában az integráció “az a folyamat, amely a fogyatékos és nem fogyatékos tanulók közötti kapcsolat maximális megvalósítását célozza“. Ez nem csupán a puszta együttlétet, hanem az együttes tevékenykedést, a közös játékot, a közös tanulást, kölcsönös kommunikációt jelenti. A nevelésben, oktatásban megvalósuló integráció tehát a sajátos nevelési igényű és a hátrányos helyzetű gyermekek, fiatalok beilleszkedését jelenti a többségi nevelési oktatási intézményt látogató gyermekek, fiatalok közé. Cél az esélyegyenlőség biztosítása, vagyis az, hogy mindenki számára nyitottá váljanak a nevelési - oktatási intézmények, tekintet nélkül egyesek akadályozottságára, és az eltérő képességekre a kiemelkedően tehetségestől a gyenge adottságúig.

Számomra ennek első feltétele az akadálymentesítés megoldása. Viszont sok intézménynél ez még nem megoldott. A Szent István Egyetem gödöllői épületében volt egy mozgáskorlátozott wc az első emeleten és volt lift is. Viszont a lifthez csak lépcső vezetett. Ez számomra olyan félmegoldás, aminek semmi haszna nincs.

Az integráció feltétele a kétoldalú alkalmazkodás, ami mindkét fél részéről adást és kapást is jelent. Evans a két oldal egymáshoz való alkalmazkodásában három lehetséges folyamatot ír le attól függően, hogy az alkalmazkodás melyik oldalon van túlsúlyban:

1. Az asszimiláció esetében a valamilyen szempontból más egyéneknek (sérült, hátrányos helyzetű, kisebbségi) kellene maximálisan alkalmazkodniuk, elvárják tőlük, hogy vegyék fel a többség életmódját, stílusát.

2. Az akkomodáció folyamata a többség alkalmazkodását feltételezi, ami adott esetben hátrányosan érintheti a fogadó közeget.

3. Az adaptáció (átalakít, alkalmassá tesz) folyamata esetében kiegyensúlyozottabb a helyzet. Itt lehet az alkalmazkodás leginkább kölcsönös.

Itt viszont kérdéses, hogy mennyire hajlandó erre a társadalom, hiszen egyes esetekben nem is tudja, hogyan alkalmazkodjon egy fogyatékoshoz, mivel nem ismeri a sajátosságait. Az is kérdéses, hogy a fogyatékos mennyire igényli azt, hogy speciálisan kezeljék. Számomra vannak olyan helyzetek, amikor ugyanúgy lehet kezelni egy fogyatékost, hiszen lehet, hogy csak testileg van korlátozva, viszont ebből nem következik, hogy szellemileg is. (Egyébként nekem erről az Életrevalók című film jut eszembe.)

Az integráció ellentéte a szegregáció. Csak a nevelésre-oktatásra koncentrálva ez azt jelenti, hogy a többségi gyermekintézményektől elkülönített intézményben a sérült, vagy az átlagtól valamilyen szempontból eltérő, más gyermekekkel a deficit csökkentésére specializált szakemberek foglalkoznak. A szegregált intézmények fokozatosan specializálódtak a különböző fogyatékosságnak, tanulási nehézségeknek megfelelően, s a többségitől eltérő tanterv szerint dolgoznak, speciális taneszközöket, tankönyveket használnak. Magyarországon nemzetközi hírű, minta értékű jó néhány speciális intézmény működése (Pető Intézet, Vakok Iskolája, a gyengénlátókat, siket és nagyothalló gyermekeket fogadó iskolák - hogy csak néhányat említsünk). Többségük a gyermekek speciális nevelésén/oktatásán túl, ma módszertani intézményként segíti utazó tanárok bevonásával az integráltan tanuló sérült gyermekek ellátását, a pedagógusok továbbképzését. A szegregált intézmények, tanulócsoportok korábban jóval nagyobb számban voltak jelen. Ebből következett, hogy a tanulók fennmaradó, nagyobb csoportját általában “normálisnak“ tekintették, olyanoknak, akinek nincs különösebben szükségük speciális segítségnyújtásra. Homogén csoportként kezelték őket, akiknek minden tagja a többségi tanterv szerint haladhat. A szegregáció egyben fel is mentette a többségi iskolák pedagógusait az egyénekre szabott, speciális figyelem biztosítása, a differenciáló metodikák alkalmazása, az egyéni képességekhez igazodó haladás, tananyag és követelmény megválasztása alól. Ma már minden pedagógus tapasztalja, hogy igazán homogén összetételű osztály akkor sincs, ha kiemelik onnan a sajátos nevelési igényűeket. Az átlagra szabott tananyag és elvárások kevés gyermeknek felelnek meg igazán. A tehetségesebbek unatkoznak, a valamely részképesség területén lassabban fejlődők pedig elmaradnak. A szelekció ellenére maradtak régebben is az osztályokban komoly tanulási problémákkal küzdő gyermekek. Az extrém módon lemaradókat pedig mindig fenyegette a speciális iskolába való áthelyezés veszélye. Ez a kirekesztés nem segítette a gyerekek elfogadó készségének fejlődését.

Bennem is felmerült annak a kérdése, hogyha a fiatal diákok olyan közegben nőnk fel, ahol hátrányos helyzetűekkel, fogyatékosokkal érintkeznek, mennyivel lesznek elfogadóbbak vagy inkább kigúnyolják a gyengébbeket.Valamint arról is lehet hallani, hogy a gyengébb tanulók teljesítményét befolyásolhatják a jobban teljesítő tanulók, hiszen egymásnak segítséget nyújthatnak, ezáltal a jobb tanulók húzóerőt képviselhetnek.

És a fogyatékos szempontjából fontos lehet, hogy találkozzon olyanokkal, aki hasonló helyzetben van. Hiszen sokkal több segítséget jelenthet neki, ha valami problémája van egy olyanhoz fordulni, aki könnyebben megérti az ő helyzetüket. Akár ő is küzdött hasonló problémákkal.

Tudjuk, hogy a lemaradók között sokszor vannak olyanok, akik rajtuk kívül álló okok miatt mutatnak nehézségeket, a hiba tehát nem annyira a képességeikben, mind inkább a szociális hátterükben, vagy a nem rájuk méretezett pedagógiai eljárásokban van. Ezeknél a gyermekeknél tapasztalhatjuk meg leginkább, hogy a határ egyáltalán nem éles a sérültek és a “normál“ csoport között. Ugyanakkor a fogyatékkal élők homogénnek hitt csoportjai sem egyöntetűek, sőt olykor nagyon is nehéz megállapítani, hogy kit, melyik intézménybe kellene sorolni.

Napjainkban a gyermekben keresendő hiányosságok, hibák kutatása helyett az akadályok, hátráltató tényezők keresése az elsődleges. A gyermek vizsgálatakor és értékeléskor különös figyelmet fordítunk az erősségekre és pedagógiai szükségleteire. Másként kell tehát feltennünk a kérdést: A “mi veled a probléma, melyik csoportba soroljalak?“ helyett: “mit tudsz, mire vagy képes, mire van szükséged, hogy jobban haladhass?“ Az állapot felmérést és a fejlődéshez szükséges eszközök, körülmények meghatározását követi a gyermek szintjéhez igazodó egyéni fejlesztési terv kidolgozása, a megvalósításhoz szükséges személyi és dologi feltételek biztosítása. Ezek együttes megléte mellett kezdődhet a gyermek egyénre szabott, differenciált fejlesztése. Ha már az integrációról beszélünk, a feltételek közül talán a legfontosabb tényező, hogy - amennyiben mód van rá -, kerüljük az elkülönítést, vagyis lehetőleg a többségi iskola keretein belül tartsuk meg a gyermekeket. Nagyon fontos a gyermek kapcsolatainak erősítése kortársaival, ami egy olyan iskolában valósulhat meg, ahol a másság természetes és elfogadott. Ma már az elv nem az, hogy az elkülönítés felkészít a majdani társadalmi integrációra, hanem az, hogy az iskolai integráció keretében a gyermek máris a társadalom része. Az integráció ilyenformán válik természetes eszközévé a későbbi szociális beilleszkedésnek. Ehhez a szándékon, szemléletváltáson túl persze szükség van a speciális eszközökre, a pedagógusok módszertani megújulására, speciális tudás elsajátítására. 

Órán is elhangzott, hogy fontos megismerkedni a hallgatók, tanulók kognitív stílusával és felmérni. Nekem úgy tűnik, hogy ebben még nincs nagy gyakorlata a pedagógusoknak. Korábbi tanulmányaim során nem találkoztam ilyen lehetősséggel, gyakorlattal. Viszont azért is szükséges lehet, mivel a "normális" diákok között is nagy eltérés mutatkozhat.  Ezáltal az ő stílusukhoz illeszkedő feladatok által könnyebben fejleszthetőek a képességeik.

Remélem egyre könnyebbé válik a fogyatékosok és hátrányos helyzetűek bekapcsolódása az oktatásba és könnyebben megtalálják a helyüket a világban.

Forrás:

http://www.pedagogusvilag.hu/?cat=magazin&page=ahonaptemaja&szam=0911